Sokat gondolkodom, miért nem bírja őket az állami gondozás megtartani, rendesen felnevelni. A rendszere, vagy a technikák rosszak, vagy egyszerűen annyi sérüléssel kerülnek már be, hogy képtelenség segíteni rajtuk? Vagy egymásnak is adják tovább a rosszat, ami a lelkükben már örökre ott van, és a sérülések hatványozódnak bennük tovább? Miért nem tud senki ellene tenni?
A héten találkoztam vele. Minden héten egyszer jövök ebbe a
faluba. Szakkört tartok itt, rajzolunk. Ő is. És még párszor telefonon
beszélünk. Néha beutazik az alapítvány központjába, akkor beszélgetünk kicsit. Sokszor
megölelem. Ennyi a kapcsolattartásunk. Több időt képtelen vagyok rászánni. Túl sok a tennivaló, egyszerűen
nem jut több időm, figyelmem rá. Bár ő azt mondja, neki ez is elég. Csak ez
meglegyen.
Ezeken a szakköri foglakozásokon
folyamatosan mozgok a gyerekek között, akik rajzolnak, melléjük ülök kicsit,
segítek, rákérdezek, magyarázok, stb.. Jön velem, hozza a székét is. Csak, hogy
közel legyen hozzám ez alatt a másfél óra alatt. Ha nem beszélek máshoz, kihasználja
az időt, és azonnal elkezdi:
„Tetszik tudni, most azzal a
lánnyal vagyok egy szobában, aki …szóval, aki AZT csinálta előtte. 13 évesen.
Nem, nem jár iskolába. Magántanuló, mióta verekedett a suliban. Nem jöhet
vissza, mert akkor elviszik a többi gyereket, a szülők nem akarják, hogy ott
legyen. Így most egész nap otthon van. Sokszor sír. Meg vagdossa a csuklóját. A
múltkor nekem is meg kellett mutatnom a nevelőnek a kezem. Pedig én nem
csinálom. Minek az? Mire jó? Sokszor hallom éjjel is, hogy
sír. Azt mondta, milyen jó nekem, hogy
maga szeret engem. Mert őt senki nem szereti. Szokták bevinni a városba,
pszichológushoz. Hogy ne legyen verekedős, meg ne vagdossa a kezit. Meg
gyógyszert is kell neki szedni. Különben nálunk mindenkinek kell. Csak én, egy
fiú, meg két kicsi nem szedi. Azt hiszem, a többiek irigyek rám maga miatt. És
nem is szeretek itt lenni. Azért szökök, mert engem itt a többiek mindig
bántanak. Anyáznak, meg minden. Jó, mondjuk én is. Nem hagyom magam. Hát
hagyjam? Jó, anyám olyan amilyen, az most mindegy, de más ne mondjon rá semmit.
Nem? De mindig csúfolnak. Ha bemegyek magához, ott mindig jó. Olyan nyugalmas.
Ott nem bánt senki. El akarok innen menni.”
Aztán eljön. Megint, engedély
nélkül. Aznap nem is vagyok ott, Pestre kellett mennem. Elidőzik bent, a
kollégáim adnak neki enni, aztán az utolsó pillanatban ér haza, mielőtt kiadják
a körözését. Szökésért. Bocsánatot kér. Sokadjára.
Az anyja, november óta nem
kereste. Azóta nem, mióta visszament, az előző szökésből. Azóta nem hívta.
Párszor már én is szóltam neki: miért nem hívja fel a lányát? A válasz mindig
az volt, hogy nincs rá pénze. Erre nincs. Ez nem fontos neki. Látogatásra meg
végképp nincs semmi. Se pénz, se akarat. Ott a többi gyerek otthon, most kapta
vissza őket. Elég baja van e nélkül is.
A téli szünet után egy rajzot
készített az anyjának. Betette egy saját hajtogatású borítékba, és berakta a
táskámba, hogyha találkozok vele, adjam oda neki. Nem azt írta rá, hogy
anyunak. Hanem az anyja lánykori nevét.
Most menne, megint, egy másik
otthonba, azt remélve, hogy ott jobb lesz. De nem lesz. Mint ahogy nem volt jobb
a rokonoknál sem Pesten, otthon sem, a testvérnél sem, és a másik
lakásotthonban sem. Megszállottan keresi azt, amit elveszített, amit meg sem
kapott soha, amit születése óta nélkülöz: a szeretetet. Nem tudja felépíteni önmagában azt a biztonságot, akaratot, kitartást, amire alapozhatja felnőtt
életét. Amikor majd családja lehetne.
Nincs honnan építkeznie. Mert
az alap sem volt meg soha.
És ezt nem tudja már megadni neki
senki.