Előre bocsátom: egyébként semmi bajom az egyházakkal. Egy jelenséget látok, amit sehogy sem bírok értelmezni. Valahogy nem áll össze nekem egységes rendszerré. Vagy inkább elvvé.
Korábban többször írtam az egyházi iskoláról, ami azzal
kíván jobb pozíciót szerezni magának egy kisvárosban, hogy nem vesz fel
halmozottan hátrányos helyzetű cigány gyerekeket. És arról is írtam, sehogy sem bírom
összeegyeztetni a vallásos érzülettel, a szegényeken segítés igéjével. Ami ugye
alapvető a Bibliában.
Sok egyházzal vagyunk
kapcsolatban. Ők azt mondják, ha erről beszélünk, hogy köztük is sokféle ember
van. És ezt el kell fogadnom. Akik eljönnek hozzánk, ők komolyan veszik a
tanításokat. Az egyikük tábort szervez, hogy eljuthasson a faluból nyaralni
olyan gyerek is, akit a lakóhelyéhez láncol a nyomor. A másik kályhát szerez,
adományt gyűjt és hoz el, csomagokat, tele szeretettel, odafordulással,
segíteni akarással. Más gyereket támogat, havonta, ösztöndíjjal, egyengeti az
útját, pártfogolja a tehetségest, követni szeretné, segíteni a középiskoláig. Cigányt
keres. Mert nem hiszi, hogy velük nem lehet. Van, aki pénzt gyűjt a misén, és
eljuttatja hozzánk, gyógyszerre, ételre. És olyan is, aki szűrővizsgálatot
szervez, olyanoknak, akiket az efféle dolgok nem érnek el.
Sok jó embert
ismertem meg közülük, a vallásosak közül. Akik értik, megértik ezt az egészet.
És tudják, segítség nélkül nem megy. Akik önzetlenek. Akik addig
gondolkodnak, amíg megoldást nem találnak valamire, ami addig megoldhatatlannak
tűnt.
És vesznek most át az egyházak iskolákat
is. Bár itt kevesebb a halmozottan hátrányos helyzetűek, a szegények felé
fordulás. Ez már nem csak a segíteni akarásról szól. Ez bonyolult küzdelem,
értük, amiben kevesebb a hálás „köszönöm”. Megértem én, bizonyos szempontból
megértem.
A történet most ért el hozzám.
Egyszerűen nem hittem el. Beszélnem kellett azzal, aki elszenvedte, hogy első
kézből halljam: megtörtént, így volt, ezekkel a szavakkal.
Az iskola eddig is egyházi volt.
Szeptembertől átkerült e megyei egyházközséghez. Igazgatóváltás, arculatváltás.
Előtte létszámgondok voltak, örömmel vettek minden jelentkezőt, a cigányt is,
az állami gondozottat is, csak legyen gyerek. Most, a szeptembertől
jelentkezőket, vagyis csak a cigányokat, elutasították. Nem mondvacsinált
indokokkal, burkoltan, hanem kerek-perec: „felsőbb utasításra,
akiket eddig felvettek, maradhatnak, de új cigányt, az első osztályba nem
vesznek fel.” Kérdezem, így, kimondta, hogy
„cigányt nem”? - Igen.- válaszol az asszony.
- És hogy bizonyította, hogy
maguk cigányok? Ránézésre? – forszírozom tovább. – Gondolom a nevünkből.
Kérdezték az anyja nevét, és az apjáét is. A Lakatossal nem sok esélyem
volt.-mondja. – De nem én vagyok az egyetlen, aki így járt.
Értem én a szándékot: baj van
velük, sokkal könnyebb produkálni a jól szocializálttal, aki nem cigány. Csak a
merészséget nem értem. Vagy egészen biztos volt benne, hogy „ezek” nem szólnak
vissza? És abban is, hogy nem lesz, aki szót emel értük? És hol a vallásos
érzület? Ő volt ezen az állásponton, csak gyáván a főnöke mögé bújt, vagy
csakugyan elhangzott a felsőbb egyházi vezetőktől is ilyen mondat?
Vagy a segítségnyújtás és az
oktatáson átvezető jövőépítés az két külön dolog? Vagy az egyház ilyen biztos az
érinthetetlenségében?
Nemrég hallhattam, mint már írtam,
az általam nagyra becsült Böjte atyát. „Változtassuk Tündérkertté a Kárpát
medencét!”- mondja, hirdeti, remélve, mozgalom lesz belőle….
Azt hiszem, messze vagyunk ettől.
Bár közelebb lennénk, ha legalább tudnánk, az építők szerint kinek van helye
benne, és kinek nincs. És persze azt is meg kellene mondaniuk, mi legyen azokkal,
akik szerintük oda nem férnek be.