FN Blog / Nyomor széle / 261. Akikkel nem lehet
Nyomtatás Betűméret
261. Akikkel nem lehet 2012-01-09 08:52:34
Most egy utcabeli asszony mondta: én megértem magát, hogy csak a gyerekeket nézi, és akarja, hogy jobb legyen nekik, de higgye el nekünk: ezzel a családdal nem lehet mit kezdeni.

 

 

 

 

Lehet, tényleg fel kellene adnom velük kapcsolatban.   De nem bírom.

Egyszerűen nem alakul semmi. Jó, persze ahhoz képest, ahogy három éve találtam őket, ahhoz képest jobb. De csak azért, mert mindig megyünk, és nem engedjük, hogy visszasüllyedjenek megint arra a szintre.

 

Partnerek is, átmenetileg, meg szóban….de a köztük levő állandó viszály mindig felülírja a józan ész diktálta együttműködést. És ez az a terület, amire nincs ráhatásom. A felnőttek végigveszekedett életére, a megcsalásokra, a verekedésekre, a cirkuszokra. Csak azt próbálom elérni, hogy a gyerekek amennyire lehet, ezekből kimaradjanak.

 

De nem tudnak kimaradni. Most, az ünnep óta megint áll a bál. Az asszonyhoz a cirkuszok miatt kétszer hívtak mentőt a két ünnep közt. Mindenféle baja van, a vérnyomása a veszekedések miatt az egekbe szalad. Igaz, az állapotát csak rontja, ha iszik. Akkor nem bír magával. Otthagy mindent, gyereket, házat, uccu a másik faluba, a másik emberhez, ordítva, kiabálva. Aztán persze vissza. Ezt már számtalanszor megéltük.

 

De a férfi sem különb. Néha hetekig nem nyúl a pohárhoz. Aztán egyszer csak igen. Látszólag minden ok nélkül. És akkor nincs megállás. Kiborítja az asszony által főzött ételt, félfővésben, az udvarra. Aztán az újabb felkészített adagot is. Vesz élelmet, de nem ehet belőle senki. Csak ő. A gyerekeket nem bántja, azt hiszem, azóta nem meri, mióta egyszer észrevettem, és megfenyegettem. De az asszonyt igen. Az menekül, az éjszakát másnál tölti, ahol épp befogadják, néha egy-két gyerekkel, néha azok nélkül. Ilyenkor nekem is gyakran jön segítségkérő sms. Mondom, hívja ki a rendőrséget. De hiába, azok nem jönnek, ismerik már, mint a rossz pénzt, ma összeverekednek, holnap kibékülnek, csak az adminisztráció van velük, a helyzet nem változik. És családi ügyekbe egyébként sem akarnak beavatkozni.

 

Sokszor kérdezem a többieket is, a rokonokat, a szomszédokat: ki a hibás? Ha tudnánk, talán elindulhatnánk valamerre. - Mindketten hibásak. - hangzik a válasz. - Egyik sem különb, csak kérdéses, mikor, melyikükön van a bolondóra.

 

Mondjuk, nem is érdekelne különösebben, a felnőttek döntésein én sem tudok változtatni, de ott vannak a gyerekek. Akiket már egyszer kiemeltek, és visszahelyeztek, bár a hivatalban azóta is bánják ezt, azt hiszem. A gyerekek, akik azon túl, hogy ezt nézik, hallgatják, minden ízükben megszenvedik. Azt, ha nincs kaja, ha nincs meleg, nincs tiszta ruha, nincs kabát, cipő, ha állást kell foglalniuk valamelyik szülő mellett, vagy éppen meg kell védeni egyiket a másiktól verekedés közben.

 

Megyünk ki a faluba. Már messziről látom, kint áll az utcán, vár. De most nem hozzájuk igyekszünk. Jön hát odébb, a kocsihoz. Már nem bírja tovább, mondja. Be kellene, hogy menjen a kórházba, de nem tudja kire hagyni a kicsiket. Kéri, segítsek. Hallgatom a már sokszor elhangzottakat, hogy elege van, az ember megint iszik. És nem lehet kibírni. Akkor ér oda az egyik gyerek. Elsős, de otthon van, nincs suliban. –Beteg - mondja az anyja. Nem csodálom. Vékony kis nadrág, egy póló, amiből a dereka kint van és egy kapucnis széldzseki. Ennyi van rajta, talán négy fok lehet. Remeg a hidegtől. Arca maszatos a takonytól. A haja….azt inkább hagyjuk.

Már nem tudok az asszonyra figyelni. Keresünk az autóban valamit, jó két számmal nagyobb pulóvert találunk, nem kell mondani semmit, a kicsi már érti, már veszi is le a kis piros kabátkát, és örömmel bújik bele. Közben szeme a kocsi kesztyűtartóján, ahol egy csoki kandikál ki. - Az mi?- kérdezi. Szó nélkül a kezébe nyomom, rögtön enni kezdi.

 

Hazamegyünk hozzájuk. Otthon az ember, ordibálni kezdenek megint, röpköd a kurvaanyád, már nem látnak engem sem, a gyereket sem, csak egymást, az indulatok között nem lehet észérveket mondani, semmit. Állok, tehetetlenül, csak nézek, a kislány pedig, mint akit semmi sem izgat, a megszokott hangok mellett felvesz a sarokból egy magas sarkú bokacsizmát, és illegetni kezdi magát az udvaron, a szemét között, a sárban.

 


Cimkék: gyerekek, kudarc, családi konfliktus

Megosztás

6125 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Blogleírás

A blog gazdája, az fn.hu átmenetileg nem engedélyezi kommentek írását ehhez a bloghoz. Az utóbbi időben sok névtelen, gyűlölködő, érvek és gondolatok nélküli hozzászólás érkezett. Megértésüket köszönjük! Ha meg akarja osztani gondolatait a témával kapcsolatban velünk, az alábbi e-mail-címre írhatnak: nyomorszele@sanomabp.hu

Nap mint nap tapasztalom közvetlen környezetemben, hogy a mélyszegénységben élőknek esélyük, sőt reményük sincs a minőségi életre. Ismerem az oktatás, a szociális szféra és az egészségügy egymással párhuzamosan futó, egymást erősíteni képtelen programjait. Érzékelem a hivatali és az emberi szemlélet között tátongó mérhetetlen űrt. Azt akarom, hogy változzanak a dolgok, ezért kezdtem írni ezt a naplót.

Blogger

Név:
Életkor:
Foglalkozás:
Érdeklődési kör:
Egyéb:

Keresés

Blogértesítő - Nyomor széle

Iratkozzon fel az értesítőre és mi az új bejegyzésekről e-mail-t küldünk.

Kapcsolódó hírek az FN-ről

Hirdetés